Valami történik

Szerző: | 2020. aug. 20. | Személyes

Valami történik idebent, ha akarom; vagy talán akkor is, ha nem akarom – csak olyankor más valami történik, úgy hiszem. A szobában most sötét van, de nem teljesen, és talán nem is látja senki sem, hogy a testemben ez a valami éppen történik csendesen. Vagy tán’ nem is csendesen, csak épp hang nélkül...
Bodó Krisztina
csikung tanár, író

…és csak én érzem. Pedig vannak körülöttem, ez zavar, bár lehet, bennük is történik ez a valami, vagy valami más történik velük, mint velem. Azt is érzem, hogy együtt emeljük karjainkat, tenyérrel lefelé, mintha láthatatlan szalagot húznánk felfelé, magunk előtt. A testünk előtt kezeink ökölbe szorulnak, markunkat egészen a testünkhöz húzzuk, és hasizmaink együtt feszülnek. Olyan ez, mint egy finom kung-fu mozdulat, csak sokkal lassabb, megfontoltabb és sokkal, de sokkal lágyabb. Aztán ezt az ökölnyi szorítást oldalra kidobjuk, hanggal együtt, mint egy igazán hangos sóhajtást, a bensőnkből szakad fel belőlünk: – Háh! De nem is dobjuk, inkább csak visszaejtjük a földbe, mintha ennek a hangnak mindig is ott lett volna a helye, csupán azért húztuk fel, hogy megérezzük, megismerjük, azután visszaengedjük. A hang is felszakad egészen alulról, ha engedem, odabentről a mellkasomból kiszakad….vagy talán mégsem, mert belőlem nem jön a hang, torkom egészen néma marad. Belőlem nem jön a Háh!, és nem jön a sóhajtás. Csak a hányás előtti keserű nyál gyűlik össze számban lassan, egyre dúsabban. De jön már a következő mozdulat, kezeim tenyérrel lefelé, húzom én is a láthatatlan szalagot, mert eddig még én is bírom. Bezárt öklöm magamhoz vonom, és feszítem a hasam, mint itt mindenki más. Aztán oldalra is kidobom a feszültséget, ami bent ragadt, de nekem nincsen hangom, az is bent maradt; forró torkomra rátapadt a meleg nyállal, úgy érzem, hányni fogok, mert sírni nem akarok. És azt hiszem ezért nincsen hangom, mert ettől a valamitől mégis sírni akarok, vagy nem is én akarok, csak az a valaki, aki még velem együtt idebent lakik, ő súgja: – Sírni kell, most sírni kell! Lassan engedek neki, mégis hagyom, hiába hiszem egy ideje már, hogy mások előtt nem lehet, engedem magamnak, mert érzem, a sírástól múlik a keserű íz a számból, és még levegőt is kapok. Sírok, igen, itt mindenki előtt, mert már érzem itt belül, a könnyeket megállítani most nem tudom. És már sóhajtok én is, kiáltva: – Háh! – balra, és megint hangosan: – Háh! – jobbra, miközben szememből folyik a forróság és orrom is csöpög, de kiáltok én is, mint a többiek, hogy múljon már el ez a forró nyál a számból, a torkomból, a gyomromból egészen.

Kezünk most megáll a levegőben, nem is látom, csak hallom. Úgy teszünk, mintha karjaink között mózeskosár volna, azt ringatjuk, kicsit mosolyogva. A képzelet azt kéri, legyen a kosárban valaki, egy aprócska gyermek, aki én magam vagyok, így mosolyogva ringassam el magam, így mosolyogva szeressem magam. Azt a valakit, aki néhány perce még kiáltozva, sóhajtva sírt, őt szeressem, mert legalább nekem szeretnem kell magam. Könnyeim már fogynak, talán ettől a szeretem magam érzéstől, vagy attól, hogy néhány percig (legalább) én szeretem magam. Most mély csend van, a gyakorlatnak vége. Egy apró lámpa fénye felvillan, valahol hátul egy sarokban, átszűrődik résnyire nyitott szemeim alatt. Senki sem szól, mindannyian állunk némán, és figyeljük azt a valamit, ami belül éppen történik, mert még sincs vége a gyakorlatsornak, most következik a „rálégzés”. Először balra, a vállam mögé orromon kifújom, mintha ezt a felkavart történést küldeném vissza a múltba. Azután jobbra, a vállam mögé, mintha a letisztult önmagam előre küldeném, ott várjon a jövőben is ez a valaki, aki most én vagyok. Végül elől, a fejtetőmön fújom ki, nem is az orromon, érezvén, most minden a helyén van, most minden így van jól, ahogy van, még ez a valami is bentről igazán jó helyen van, valójában jó hogy van!

Valami történik idebent, ha akarom; vagy talán akkor is, ha nem akarom – csak olyankor más valami történik, úgy hiszem. A szobában most sötét van, de nem teljesen, és talán nem is látja senki sem, hogy a testemben ez a valami éppen történik csendesen. Vagy tán’ nem is csendesen, csak épp hang nélkül, és csak én érzem. Pedig vannak körülöttem, ez zavar, bár lehet, bennük is történik ez a valami, vagy valami más történik velük, mint velem. Azt is érzem, hogy együtt emeljük karjainkat, tenyérrel lefelé, mintha láthatatlan szalagot húznánk felfelé, magunk előtt. A testünk előtt kezeink ökölbe szorulnak, markunkat egészen a testünkhöz húzzuk, és hasizmaink együtt feszülnek. Olyan ez, mint egy finom kung-fu mozdulat, csak sokkal lassabb, megfontoltabb és sokkal, de sokkal lágyabb. Aztán ezt az ökölnyi szorítást oldalra kidobjuk, hanggal együtt, mint egy igazán hangos sóhajtást, a bensőnkből szakad fel belőlünk: – Háh! De nem is dobjuk, inkább csak visszaejtjük a földbe, mintha ennek a hangnak mindig is ott lett volna a helye, csupán azért húztuk fel, hogy megérezzük, megismerjük, azután visszaengedjük. A hang is felszakad egészen alulról, ha engedem, odabentről a mellkasomból kiszakad….vagy talán mégsem, mert belőlem nem jön a hang, torkom egészen néma marad. Belőlem nem jön a Háh!, és nem jön a sóhajtás. Csak a hányás előtti keserű nyál gyűlik össze számban lassan, egyre dúsabban. De jön már a következő mozdulat, kezeim tenyérrel lefelé, húzom én is a láthatatlan szalagot, mert eddig még én is bírom. Bezárt öklöm magamhoz vonom, és feszítem a hasam, mint itt mindenki más. Aztán oldalra is kidobom a feszültséget, ami bent ragadt, de nekem nincsen hangom, az is bent maradt; forró torkomra rátapadt a meleg nyállal, úgy érzem, hányni fogok, mert sírni nem akarok. És azt hiszem ezért nincsen hangom, mert ettől a valamitől mégis sírni akarok, vagy nem is én akarok, csak az a valaki, aki még velem együtt idebent lakik, ő súgja: – Sírni kell, most sírni kell! Lassan engedek neki, mégis hagyom, hiába hiszem egy ideje már, hogy mások előtt nem lehet, engedem magamnak, mert érzem, a sírástól múlik a keserű íz a számból, és még levegőt is kapok. Sírok, igen, itt mindenki előtt, mert már érzem itt belül, a könnyeket megállítani most nem tudom. És már sóhajtok én is, kiáltva: – Háh! – balra, és megint hangosan: – Háh! – jobbra, miközben szememből folyik a forróság és orrom is csöpög, de kiáltok én is, mint a többiek, hogy múljon már el ez a forró nyál a számból, a torkomból, a gyomromból egészen.

Kezünk most megáll a levegőben, nem is látom, csak hallom. Úgy teszünk, mintha karjaink között mózeskosár volna, azt ringatjuk, kicsit mosolyogva. A képzelet azt kéri, legyen a kosárban valaki, egy aprócska gyermek, aki én magam vagyok, így mosolyogva ringassam el magam, így mosolyogva szeressem magam. Azt a valakit, aki néhány perce még kiáltozva, sóhajtva sírt, őt szeressem, mert legalább nekem szeretnem kell magam. Könnyeim már fogynak, talán ettől a szeretem magam érzéstől, vagy attól, hogy néhány percig (legalább) én szeretem magam. Most mély csend van, a gyakorlatnak vége. Egy apró lámpa fénye felvillan, valahol hátul egy sarokban, átszűrődik résnyire nyitott szemeim alatt. Senki sem szól, mindannyian állunk némán, és figyeljük azt a valamit, ami belül éppen történik, mert még sincs vége a gyakorlatsornak, most következik a „rálégzés”. Először balra, a vállam mögé orromon kifújom, mintha ezt a felkavart történést küldeném vissza a múltba. Azután jobbra, a vállam mögé, mintha a letisztult önmagam előre küldeném, ott várjon a jövőben is ez a valaki, aki most én vagyok. Végül elől, a fejtetőmön fújom ki, nem is az orromon, érezvén, most minden a helyén van, most minden így van jól, ahogy van, még ez a valami is bentről igazán jó helyen van, valójában jó hogy van!

A végén csak a könnyek nyomai maradnak kiszáradt szemeimben, meg a kipirosodott arcom, a zavart mosolyom, amivel – ha akarom – tovább rejtegetem, hogy valami történik most idebent.

1 hozzászólás

  1. dr. Gombkötő Andrea

    Ez az őszinte vallomás hitelesen tanúsítja, hogy a Nincsing Csikung nemcsak egy egyszerű testmozgás, nemcsak egy tudatállapot, hanem lélekformáló, életforma váltást segítő csodálatosan holisztikus értékrend, mely újraéledése a három évezredes keleti tudásnak.

    Válasz

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Közelgő Programok

Havi Heti Napi Lista
Nem találtunk eseményt.
Share This